Egyszer volt, hol nem volt, valahol a világban élt egyszer egy kislány. Nagyon kedves és udvarias lányka volt, sok barátja akadt, akikkel játszhatott volna, de ő valamiért inkább játékbabákkal szeretett játszani és sokszor így múlatta az időt. A babákkal töltött időben mindig jól érezte magát. A babák nem vitatkoztak, nem nevették ki az ötleteit és nem untak bele a vég nélküli teadélutánokba, amiket a kislány rendezett a számukra. Engedelmesen hagyták, hogy akár óránként más ruhába bújtassa őket és néma tekintetük megnyugtató állandósággal meredt előre a kislány legképtelenebbnek tűnő játékszituációi ellenére is.

Meghallgatták a dalait, a verseit és rezzenéstelen babaarcukon megmaradt a félmosoly akkor is, amikor a kislányt zokogni látták. Ez nem túl gyakran fordult elő, egészen addig a napig, amíg a kislányt a szülei elvitték vendégségbe a nagybácsikájához.

A bácsi magának való, különc ember volt, a gyerekeket sem szerette különösebben. Egyetlen szenvedélye az volt, hogy sokat utazott, és minden utazásáról egy-egy játékbabát is magával hozott. De nem ám gyerekjátéknak vagy ajándéknak szánta ezeket a babákat, hanem egy nagy üveges vitrinben gyűjtötte őket az ebédlőjében.

A kislány, amikor először meglátta a vitrint, és benne a sok szebbnél szebb babát, a megindultságtól szólni sem tudott. Percekig csak néma elragadtatással szemlélte a sokszínű társaságot. Volt ott abroncsos ruhás hercegnő baba rizsporos parókában, félig lehunyt szemű, álmoskás arcú baba hálóingben, szolgálólány baba fekete-fehér egyenruhában, erdei tündér baba igazinak tűnő harmatcseppekkel a hajában, király baba koronával, palásttal, indián baba igazi tollas fejdísszel és bőrruhában, és még sok más gyönyörűség.

A legfelső polcon közép tájt volt egy baba, amit a nagybácsi nem vett ki a dobozából, hanem azzal együtt állította be a vitrinbe. A gyönyörű babaarcot elfedte a doboz átlátszó műanyag borítása, egészen olyan hatást keltve, mintha Hófehérke lenne az üvegkoporsójában. Első ránézésre nem tűnt különlegesebbnek a többi babánál, a kislány mégis érezte, hogy valami oka lehet annak, hogy még mindig benne van a dobozában. A bácsi el is árulta a kislánynak mi ez az ok. A baba feje porcelánból készült. Törékeny. Nem játékra való. Még akkor sem, ha valaki megígéri, hogy vigyázni fog rá…

Az első nagybácsinál tett látogatást hamarosan újabbak követték, mert a kislány újra és újra látni szerette volna a babákat. Aztán eljött az a nap is, amikor az addig szigorúnak és kérlelhetetlennek tűnő bácsi a kislány kezébe adta az egyik babát, hogy játsszon vele kedvére, amíg ott van. Kérges szívét átmelengette, arcát meglágyította a kislány önfeledt csicsergése és kacaja, amit a babával való játék közben hallatott. Az első baba után lekerült a polcról szinte az összes. Részeivé váltak a kislány párhuzamos univerzumának, ahol a tea mindig pont megfelelő hőmérsékletű (se nem túl forró, se nem túl hideg), a 3 perces tojás sosem lesz szappan ízű, a mosolyok őszinték és mégis örökké tartanak, a szemekre pedig nem ereszkedik soha a belülről sugárzó szomorúság.

A babákkal töltött idő bearanyozta a kislány napjait, és szemének ragyogása visszatükröződött bácsikája öreg, sokat látott tekintetében is. Egy dolog volt csupán, ami néha arra késztette a kislányt, hogy a babák feje fölött álmodozón a vitrin legfelsőbb polcán álldogáló porcelánbabára nézzen. Vágyott rá, hogy a törékeny baba is szerepeljen a történetekben, amiket kitalált, és ne csak az éppen távol lévő rokon vagy barát szerepét lehessen rá osztani, hanem egy hirtelen betoppanó és aztán sokáig ott maradó vendégét is. Vágyott rá, és ennek különböző módokon hangot is adott. Szerette volna, ha bácsikája tud róla, és gyermeki naivsággal hitte, hogy célja eléréséhez elég lesz ennyi. Előbb-utóbb majd lekerül a polcról A BABA, és porcelánfejét előkelően tartva belekortyol az ideális teába.

A nagybácsi azonban hajthatatlannak bizonyult a kérdésben. Nem hatott rá sem kérlelés, sem szempilla rebegtetés, sem sírás, sem az örök kacagás ígérete. Ez a baba törékeny. Nem játék.

A kislány dacosan rázta a fejét és azt gondolta magában, hogy miféle értelmetlen erő és akarat lehet az, ami megalkot egy babát porcelán fejjel. Nem tudta és nem is akarta elfogadni, hogy a törékeny anyagból készült játékbaba a vitrin számára készült, és nem azért, hogy részt vegyen a babazsúron.

A többi a babával továbbra is folyt a játék. Volt móka, kacagás, cirkusz, vásári forgatag. És volt vágyakozás. Minden nap, amikor a kislány a nagybácsihoz igyekezett a szüleivel, minden nap, amikor szépen leemelte a polcokról a babákat. A porcelánbaba mosolygó arca ott lebegett a szeme előtt. Vágyott rá, hogy bevonja a játékba és eljátssza vele, hogy a porcelánfejű a királynő az összes baba között, minden és mindenki érte van, és neki szolgál. Nem szabad, törékeny. A nagybácsi mondta.

Eljött egy olyan nap, amikor a kislány úgy érkezett meg, hogy a nagybácsi nem volt otthon. Valami hivatalos ügyet intézett a városban, és így a kislány egy teljes délutánra egyedül maradt a babákkal és a házvezetőnővel a lakásban. Elrendezte a babákat, és minden addiginál átszellemültebb játékba fogott. Iskolában voltak a babák, ültek a padban. A kislány volt a tanító néni. Lelkesen magyarázta a babáknak a szorzótáblát. Közben a szeme sarkából a vitrin legfelső polcát nézte. A porcelánfejű babát. Aztán egy gondolat futott át az agyán. Nincs otthon a nagybácsi, észre sem fogja venni, hogy leemelte a babát a polcról, hiszen addigra vissza is teszi, amikorra hazaér. A gondolatot tett követte, és már tolta is oda az egyik széket a vitrin mellé. Óvatosan kinyitotta az üvegajtót, majd felszökkent a székre, és hipnotikus kábulatban, lassan nyúlt a baba után. Már éppen leemelte, amikor hangos csattanással becsapódott a bejárati ajtó és a nagybácsi hirtelen ott állt előtte.

A kislány kezéből a doboz a babával együtt a földre zuhant és fülsértő csörömpöléssel darabokra tört a hamvas babaarc. A kislány szeme a rémülettől kerekre tágult és a szája egyből sírásra görbült. A nagybácsi látszólag nyugodt maradt. Megragadta a kislány karjait kétoldalt, és leemelte a székről. A kislány meginogott, ahogy a lába leért a padlóra. A bácsi a vállára tette a kezét, és megszorította. A kislány szeméből kétoldalt folytak a könnyek, a szája remegett, miközben azt próbálta kimondani, hogy „én nem akartam semmi rosszat”. A nagybácsi letérdelt, hogy egy magasságban legyen a tekintetük, maga elé húzta a kislányt, és lassan, halk hangon azt mondta neki:

- Nem haragszom rád, hogy figyelmen kívül hagytad a kérésemet. Nem haragszom rád azért sem, mert meg sem próbáltál szót fogadni. Egy dolgot tegyél meg nekem viszont, kérlek. Majd ha megnősz, és nem kislányként éled napjaidat és én már nem is leszek ezen a világon, jusson eszedbe ez a történet, ami a Te történeted. Jusson eszedbe, hogy a vágyaid csak addig léteznek, amíg meg nem szerzed, meg nem kapod, el nem éred a tárgyat, amire irányulnak. Ez az egyike a világban létező nagy ellentmondásoknak. Bármi, amit elérsz, idővel unalmassá válik a számodra, és bármi, amit nem érsz el, kívánatos maradhat. Egy idő után a porcelánbaba sem lett volna más, csak egy a sok közül, hidd el.

A kislány erre csak a fejét rázta. Gyönyörű fürtjei a vállán kétoldalt ide-oda rebbentek. Könnyektől maszatos arcocskájáról csak úgy sugárzott a hit és a meggyőződés. Már ami a saját igazát illeti...

Hogyan alakulhatott volna a történet, ha a nagybácsi nem tér haza váratlanul? Vagy ha a kislány nem ejti le a földre a babát? Igaza van a nagybácsinak? Álljunk mi is Nietzsche pártjára, amikor azt mondja: „Végül nem azt szeretjük, amire vágyunk, hanem magát a vágyat.”?

A csodaszép babákat itt találod.