Csendben kéne maradni, de valamiért az ember néha úgy érzi, ki kell fejeznie, el kell mondania valakinek, vagy ki kell írnia magából, azt amit nem is lehet, mert nincs rá szó, vagy legalábbis én nem ismerem... Csak körülírni tudom. Saját megszerzett élményeim szolgáltatják hozzá az alapot, és azok a benyomások, amiket ezek az élmények bennem okoztak.
Micsoda egoista hozzáállás... de elhatárolni magunkat minden mástól egy kicsit talán mégiscsak van értelme. Olyan ez, mint amikor a kémikus kiporciózza a hozzávalókat kis kémcsövekbe, hogy aztán összeöntve egy lombikban beinduljon a nagy folyamat, aminek a végén a kiindulási összetevők semmivé lesznek, mert belőlük valami új, valami más, valami sokkal több alakul.
Egyébként meg... Volna igényem a vegytiszta dolgokra, de itt nincs is olyan. Minden igazságban van egy kis hazugság és minden hazugságban van valami igazság. A többiről nem is beszélve. Nincs fekete vagy fehér. Fekete ÉS fehér van. Mint a jin és jang jelében. Nem külön állnak, hanem egybefonódnak. Lehet-e egyáltalán másként? Persze, hogy nem. Ez a világunk lényege. Mindent eszerint a kettős rendszer szerint határozunk meg. Fent nélkül értelmét veszti a lent jelentése, nincs sötétség fény nélkül. Az egésznek két fele van, az ember pedig férfi és nő.
Szóval körülírás... Az, ami kerülgeti az igazságot. A kettősség meg letaglózza a szárnyaló gondolatokat. Mi lehet az, amikor egyszerre bukkan fel az emberben a halálfélelem és a halálvágy? Az elmúlás és a visszafordíthatatlanság fájdalma egyfajta halálfélelem, a halálvágy egyfajta kíváncsiság. Hogy mi van a kapun túl. Van valami a mindenen túl, vagy csak a semmivel kell beérnünk, amit ebből a világból továbbvihetünk? És mi van addig amíg ITT vagyunk?
Ahogy haladok előre, mindig egy újabb egoista gondolathoz jutok el. Például most ez:
Nyomot kell hagynunk a világban.
Bármennyire is próbálunk más ideológiákat gyártani hozzá, de minden erről szól. A művészet számtalan ága, az építészeten és a festészeten át az irodalomig, vagy a lakberendezésig, de még a naponta ellőtt önfotó is, amit kiteszünk a világhálóra, mind, mind önkifejezési forma, ezáltal elhatárol, meghatároz és jellemez. A hétköznapjaink vagy akár a magánéletünk szintén ilyenek. Írunk egy verset: nyomot hagyunk. Belekarcoljuk a nevünket egy fába: nyomot hagyunk. Belénk szeretnek: nyomot hagyunk. Gyermeket szülünk: nyomot hagyunk.
Persze minden történés „igazolja magát”, hogy ne így lássuk csupán, a maga öncélúságában. Jó esetben legyen hozzá valami nemes érzelem vagy gondolat társítva, végül is emberek vagyunk, vagy mi a szösz...
Igen ám, de ezek a kicsinyesnek tűnő „ambíciók” segíthetik vagy gátolhatják az életünk nyugodt folyását is, néha elfeledtetve velünk, hogy igazán merre tartunk és miért.
Ahol van kezdet, ott van vég is. Legyen az akár egy (teljes) élet vagy csak egy esztendő. Számot kell vetnünk néha. Honnan indultunk, merre tartunk, hova jutottunk és közben milyen nyomokat hagytunk. Egyik sem mindegy. A kiindulás jó alap volt-e, az irány és a sebesség megfelelő volt-e, MOST hol állunk, és a nyomaink méltók-e arra, hogy azokat követve mások is eljussanak egy nekik tetsző állapotba, amit végül is nevezhetünk akár boldogságnak is...
Isten hozott 2015!
Nekem most ennyi volt a mondanivalóm, és ahelyett, hogy csendben elmélkedtem volna, mint a legtöbb bölcs, megosztottam a gondolataimat veletek is. Remélem nem bánjátok... Köszönöm, hogy olvastok!
