Sokat töprengtem, hogy milyen is legyen az év első cikke a blogon, hiszen az olyan meghatározó jellegű. Lezárja az előző évet, és megnyitja a következőt. Nem tudom, mit is írhatnék... Gondoltam jó lenne valami színeset, ami közben arról is szólhatna, hogy milyen változások zajlanak bennem és körülöttem. Ahogy keresgélek és tapogatózom. De nem amolyan vaksi útkeresés ez, hanem határozott iránya és célja van. Csak néha megállok szemlélődni és értékelem a látottakat. Aztán megyek tovább. És közben párhuzamokat is vonok. A munkám néha a magánéletem szempontjából is érdekes felismeréseket hoz.

Legutóbb akkor gondolkoztam el ezen, amikor színeket válogattam párba, és nézegettem egymáshoz, hogy mi mihez illik, mi az, ami felerősíti egy másik szín hatását, mi az ami tompítja, és láthatóan olyanok is vannak, amiknél végül arra a következtetésre jutok, hogy ezek semmiképp nem illenek össze vagy csak az arányok nagy mértékű eltolásával érhető el harmónia. Ahány ember szemléli meg a gyűjteményemet, annyi vélemény is alakul, hiszen nem mindenkinek ugyanaz az ízlése, a kedvence, és ha valakinek vannak igazán „nemszeretem” színei, valószínűleg teljesen mindegy, hogy azt mivel állítom párba vagy milyen mértékűre csökkentem a jelenlétét, akkor a végeredmény sem fog tetszeni neki.

Talán mi emberek is hasonlóak vagyunk a színekhez. Nem illünk mindenhova és nem illünk minden(ki)hez, ráadásul a túlzásainkkal könnyen lerombolhatjuk az amúgy meglévő harmóniát...

Amikor azt mondjuk, hogy két szín „üti egymást” vagy akár egy ember és az aktuális öltözéke alapján azt mondjuk, hogy „ezek nem a Te színeid”, tökéletesen kifejezzük, hogy nem érezzük összeillőknek őket.

Az emberi kapcsolatok persze – hogy stílusosan fejezzem ki magam – jóval sokszínűbbek ennél. Talán mégis elmondható, hogy disszonancia akkor lép fel, ha valakivel a színünk (tulajdonságaink, szokásaink, vágyaink, terveink, gondolataink a világról, stb.) nem illik össze.

Persze fejleszthetjük, csiszolhatjuk magunkat, azaz átvitt értelemben kevergethetünk az eredeti színeinkhez más színeket. Akár fehéret vagy feketét, hogy árnyalatokat változzunk, esetleg adhatunk a kékhez pirosat, de azt mindenképp el kell fogadnunk, hogy az akkor is „csak” lila lesz, sosem lesz tiszta piros. És minél idősebbek vagyunk, ez egyre inkább így van.

Ha harmóniában szeretnénk élni, akkor rá kell találnunk a megfelelő „színkombinációra”. Ami nem más, mint a saját életünk, melynek kívánatos elegyét egy másik színes egyéniséggel valósíthatjuk meg.

A sárgának nagyon nem jó a piros mellett. Ezt belátva keresgélhet, és rátalálhat egy szép árnyalatú lilára, akivel aztán soha nem látott ragyogásba kezdhet. A piros aztán pedig megsokszorozhatja melegét egy jól megválasztott árnyalatú bézs háttérrel.

És a színeknek ugyan nincsenek érzelmeik és egymáshoz való viszonyukat sem érzelmi kapcsolatként határozhatjuk meg, a hasonlat talán jól mutatja, hogy mire is gondolok. Mi emberek pedig bátran kimondhatjuk, hogy igenis előfordulhat olyan, hogy nem a másikat nem szeret(t)em egy kapcsolatban, hanem magamat, illetve azt, amilyen a másik mellett vagyok vagy amilyenné mellette váltam. Kifakultam vagy beszürkültem, és bárhogy is próbálkozunk, a színeink egyszerűen nem passzolnak egymáshoz.

Ezt belátva nem marad más lehetőség, mint az, hogy keresünk egy másik színt. Hiszen olyan sok van még a palettán. Bár a nagy keresgélés előtt nem árthat, ha tisztába kerülünk a saját színünkkel, ha nem is konkrét Pantone skála szerint, de legalább nagyjából...

Ti mit gondoltok erről?