A mai napon a katolikus ünnepek sorában előkelő helyen szereplő mindenszentek napjáról emlékezünk meg.
(Itt megjegyzendő, hogy ez az ünnep a keresztény hittérítők hatékony munkája segítségével maradt ránk ilyen formában, mindenszentek napjáról csak a VII. századtól beszélhetünk. Erről bővebben itt és itt olvashattok.)
A hagyományosnak mondható temetőlátogatás felemlegetése helyett azonban engedjétek meg, hogy most az általam csak a közelmúltban „felfedezett” kisvárosról és annak kicsit bizarr temetkezési szokásairól írjak.
A „tovább” gombra kattintás után a nyugalom megzavarására alkalmas fényképek és írásos tartalom látható, így aki nem szeretne ilyenekkel szembesülni, semmiképp ne kattintson.
A városka, ahol a képek készültek Ausztriában, Salzkammergut tartományban található. Hatalmas, festői szépségű hegyek között, egy tó partján, 511 m-es tengerszint feletti magasságban fekszik.
A neve Hallstatt, amely kelta eredetű, és a jelentése „só helye”, ami a környék – mai napig – gazdag föld alatti sókészletére utal, amelyet már az időszámításunk előtti időkben is kitermeltek. Lakossága kb. 1000 fő, mely létszám a városka elhelyezkedéséből adódóan szinte állandó, hiszen a területre szó szerint nem férnek el többen.
A különleges elhelyezkedés és korlátozott terjeszkedési lehetőségek nagyon érdekes megoldásokat igényeltek az itt élő emberek számára mind a lakhelyük, mind a nyughelyük kialakítását illetően.
A házak szinte kapaszkodnak a hegyoldalba, az itt lakók rengeteget lépcsőznek.
A kis templomkertben elhelyezhető sírok száma pedig nem növelhető tovább, egyszerűen nem fér el több.
Ezért alakult ki ez a – mi szemünknek, eszünknek és szívünknek kicsit bizarrnak mondható – szokás, amely a városka fő nevezetessége is egyben. A kicsi temető sírjait 10-15 évente lecserélik…
...és az elhunytak csontjait és koponyáját a templom melletti osszáriumban (csontház) helyezik el, ráadásul a koponyákat festett babér- vagy virágkoszorúval ékesítik.
Ők katolikus, keresztény, osztrák emberek, itt a XXI. században. Ami nekünk szokatlan, az nekik hagyomány.
A szeretteik pedig tovább élnek a szívükben, mint ahogy a mi szeretteink is a miénkben…